Az utolsó részlet

2Mózes 40 „Ekkor beborította a felhő a kijelentés sátrát, és az ÚR dicsősége betöltötte a hajlékot.” (34.) Végre ünnep van! Tudom, hogy lassan ért utol, hiszen ma van az ünnep utolsó napja, nekem mégis csak most kezdődik igazán. Ha magyaráznom (esetleg magyarázkodnom) kellene, akkor elmesélném neked, hogy nálam mitől ünnep az ünnep. Azt mesélném el, hogy Karácsonykor elkövettem azt a hibát, ahelyett, hogy maradtam volna otthon a családommal a fa körül énekelve és imádkozva, hogy közösségbe vágyva elmentünk egy gyülekezet egy templomába. Borzasztó volt. Megrázó. Az átlagos, a középszerű és az unalmas egyszerre öltött testet abban az estében. Egyedül a várakozásaim voltak átlagon felüliek, vesztemre. Ilyen múltbeli élmények miatt féltem az ünneptől, legalábbis ettől a részétől. Most egy másik gyülekezet másik templomába mentünk, és lássatok csodát! Felemelő, hangulatos, izgalmas és magával ragadó volt. Megérintett az ünnep, helyén volt az igehirdetés, Isten volt a középpontban, teret engedtek neki, s teret engedtek nekünk.  Amikor hazafelé indultunk, az egész család ugyanazt fogalmazta meg, ki- ki a maga módján, de lényegében egyet. Valami történt velünk. Engedték, hogy történjen. Nem sokkal utánna megkérdeztem Isten, hogy ugyan árulja már el mi történt, mitől volt az egyik több számunkra, mint a másik? Türelmesen hallgatott végig, majd azzal a hamiskás mosollyal, amivel mindig valami meglepőt szokott mondani, így szólt : - A két helyzet között annyi a különbség, hogy most, mindketten ott voltunk. Te is és Én is. A többiek pedig hagyták, hogy egymásra találjunk. Nem igazán értettem, így tovább magyarázott. - Ma, az utolsó részlet is a helyére került, hiszen a készülés és készülődés után, mivel mindent rendben találtam, betölthettem azt a hajlékot is. Elgondolkodtam, hogy hajlék alatt a templomot vagy a szívemet érti, de mire megkérdezhettem volna Tőle, el is tűnt a szemem elől.