Árnyékban ülve

„Ő pedig ezt mondta nekik: Ti is ennyire értetlenek vagytok? Nem értitek, hogy ami kívülről megy be az emberbe, az nem teheti tisztátalanná, mert nem a szívébe megy, hanem a gyomrába, és az árnyékszékbe kerül?” (18-19a.)

Atyáink bölcsessége a mai napig ámulatba és egyszerre kétségbe ejt engem, a mai modern kor elfajzott gyermekét. Régen olyan egyszerű és olyan frappáns volt minden, legyen szó az élet icike-picike vagy akár egészen nagy dolgairól. Csak, hogy a kedvenc példámat említsem, s legyen ez az emberi élet „nagy” dolga, nem csináltak ügyet a nagydologból. Sőt! A kert végébe épített, a mindig árnyékban lévő, a nagy kigondolások csendes helyszíneként szereplő illemhelység, a maga szellősségével és egyszerűségével, le tud nyűgözni. Mielőtt azt hinnéd teljesen elmentek itthonról, komolyan gondolom: ma még ebből is ügyet csinálunk. Milyen? Mekkora? Van benne légkondi? Meleg? Tiszta? Pedig, hát legyünk őszinték, nem aranyrudak és gyémánt különlegességek megfelelő elhelyezéséről van itten szó. Jézus Krisztus nem véletlenül háborodik fel, látva az övéit, a tanítványokat, s szegezi nekik a kérdést, vagy fogalmazza meg a vádat: Ti is képesek vagyok ekkora félreértésre? Képesek vagytok azt hinni, hogy az a „nagydolog”, amit megeszünk vagy megiszunk? Azt hiszitek, hogy ami kívülről megy bele az emberbe, majd az tesz minket ilyenné vagy olyanná? Különbbé vagy akár alantasabbá? Mindenkinek – lényegét tekintve - egyforma a nagy és a kisdolga és ráadásul ugyanoda kerül, pontosan ugyanúgy és ugyanott végzi. Árnyékban. Ebben nincs különbség ember és ember, vagy a tanítvány és a világ között. A különbség nem az, ami az árnyékban történik, hanem ami a szívünkből kiindulva a fényre és felszínre kerül. Nem a befelé ható szokás vagy vallásos életgyakorlat tesz különbbé, hanem mindaz, ami a megváltozott életű emberek Krisztushoz hű szívéből fakad. A szent nem az árnyékszékben szent, hanem amikor kijön onnan!