A parancsolatok előtt

2Mózes 20 „Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2-3.) A Saturday Evening Post (még Benjamin Franklin alapította híres amerikai magazin) 1936. október 3.-i számának címlapján egy szenzációs Norman Rockwell festmény díszeleg, amelyen egy öreg hölgy nézi, ahogyan az öreg hentes kiméri neki a hálaadásra vásárolt pulykát. Mindkettő szent áhítattal mered a mérleg mutatójára, hogy kiderüljön mennyit is nyom az a szegény madár. A szent áhítat közben – s ez adja a kép bűbáját és humorát – mindkettőjük keze a mérleg serpenyője körül matat, az öreg hölgy próbálja emelni, míg az öreg hentes próbálja kicsit lenyomni a mérleget, befolyásolva ezzel a tényleges súlyát a madárnak. Azt hiszem, mind a hentes, mind az öreg hölgy tisztességes állampolgár, egyik sem lopna, vagy csalna, s ki is kérné mindkettő magának, ha ilyet feltételeznénk róla. Ugyanakkor semmi kivetni valót nem látnak abban, hogy pár grammal vagy pár forinttal icike-picikét csaljanak, s ezzel megpróbálják megmásítani a valóságot. Ez a kép jól példázza, hogy miért is van szükségünk Istentől jövő parancsolatokra, s miért nem elég a saját igazságunk, értékrendszerünk és törvényeink után menni. Nekünk sok minden belefér, ami az Istennek már - vagy éppen még nem. Mi azt gondoljuk, csak néhány gramm, csak néhány forint, meg az nem is paráznaság, meg nem is úgy gondoltam… Isten azonban mást gondolt és mást gondol, még akkor is, ha egy-egy társadalom képes értékké és elvvé tenni mindazt, ami nem kedves az Istennek. Azért ad Ő törvényt nekünk, mert szeretne minket emlékeztetni arra, hogy mit is tett értünk. A törvény mindig emlékeztet minket arra, hogy Isten megszabadított, s ha nem akarunk újra rabok lenni, akkor az Ő törvényei szerint kell élnünk. Mert az icike-picikét torzító emberi természet előtt, de még a parancsolatok előtt is ugyanaz a szabadító szeretet áll, amely a lehető legjobbat akarja nekünk.