Több száz év magány

1Mózes 2 „Azután ezt mondta az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat..” (18.) Mielőtt bárki azt hinné, hogy most egy kis Gabriel García Márquez népszerűsítés következik, az nagyon téved, mert ha van könyv, amit ki nem állhatok, akkor az a 100 év magány! Engem nem hat meg a 30 milliós eladási példányszám, az sem, hogy közel 35 nyelvre fordították le, annyira gáz volt az egész. Pedig én mindenevő és olvasó vagyok, ráadásul szeretek is olvasni, na de ez! Biztos én nem értem meg a kolumbiai családregény mögé bújtatott emberiség fejlődéstörténetet, vagy csak rossz pillanatomban olvastam, de nem sok maradt meg belőle. Ami viszont megmaradt, az pontosan az a furcsa hangulat, ami talán nem tetszetté tette az egészet. Egy hatalmas család, szerteágazó kapcsolatok és mégis azt érzed végig benne, hogy az emberek nem egymással, hanem csak egymás mellett élnek, a társas magány szörnyű látlelete ez. Sajnos ez nem száz év magány, hanem több száz és több ezer évnyi, hiszen az ember élhet családban, kapcsolatban, közösségben, s mellette mégis végtelenül magányos lehet. A magány az ember és az emberiség halála, mert egyedül lenni néha talán kell is, de a magány az szörnyen megbetegítő dolog. Isten a teremtéskor sokszor mondja ki azt, hogy valami jó, ezzel nyugtázza az egyes napokat s az általa elvégzett feladatot. Azt, hogy valami „nem jó”, azt csak egyszer mondja ki, de különös hangsúllyal és különös szituációban, hiszen az egész teremtésben csak egy valami nem jó, az, ha az ember magányos marad. Nem jó az embernek egyedül, mondja Isten s az ember mégsem tud a mai napig mit kezdeni a társas kapcsolatai nagy részével. Pedig nem sok kellene ahhoz, hogy végre vége legyen több száz éves magányunknak, csak észre kellene vennünk, hogy az embernek lehet méltó és hozzá illő segítőtársa, ami nem egy kutya, nem egy ló, hanem csakis és kizárólag a másik ember.