Premier

„Ezért magam is arra törekszem, hogy lelkiismeretem mindenkor tiszta legyen Isten és emberek előtt.„ (16.)

Mindig megdöbbent – lehet, tényleg csak engem – amikor egyik-másik híres színészről kiderül, hogy mindaz, amit a színpadon el tud játszani, semmilyen kapcsolatban sem áll igazi önmagával és a tényleges életével. Valaki a színpadon vagy a vásznon meggyőzően alakítja a figyelmes és hűséges férjet, miközben a sajtó házasságtöréseiről írja cikkek sorozatát. A legkedvesebb apát tudja a filmekben alakítani, aki mindent megtesz gyermekeiért, közben havonta egyszer néz az övéire, akkor is muszájból. Persze hozhatom közelebb ezt az életérzést egészen önmagunkig: nagy keresztyén dumák mögé nézve, néha az életünknek semmi köze nincsen ahhoz, amit nap, mint nap eljátszunk vagy elmondunk. Azt játsszuk, hogy mindenkit szeretünk, közben tele a szívünk gyűlölettel. Azt játsszuk, hogy tisztességesnek kell lenni, és mégis hány és hány magát keresztyénnek mondó ember megy bele kispályás és tisztességtelen játékokba. Beszélünk az elégről, mert Isten azt mondja mindenkinek lesz elég, de nekünk, amikor nem figyelnek, kapzsi módon a sok kell. Persze tartjuk magunk a szerepünkhöz, egészen addig, míg a közönség szépen hazamegy. Aztán amikor a másik elfordul, nem figyel, máshol jár, akkor letesszük a szerepet, és leszünk régi önmagunk. Igen ám, de a Rendező nem megy haza. Mindig lát, mindig ott van, és nem azt nézi, ami a szeme előtt van, hanem azt, ami a szívünk legmélyén. Neki nem számítanak a szerepek. Neki csak mi számítunk. Úgy ahogy vagyunk. Nem a tökéletes alakításunk miatt szeret minket, hanem pont azért, mert annyira tökéletlenek vagyunk, hogy azt hisszük: be tudjuk Őt csapni. Nem tudjuk. Nem elég valamit csak eljátszani az emberek előtt, mert Ő előtte is meg kell állni. Nem elég, ha a lelkiismeretünk az emberek előtt tiszta, ha ők tapsolnak és éljeneznek nekünk. Még Isten előtt is meg kell állnunk. Nem is akármilyen lelkiismerettel…