Elmúlik

„Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe egy olyan bölcsességet, amely a szomorú napokon megvigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. Amikor visszakapta a gyűrűt, egy szó állt rajta: elmúlik.”

/blog részlet/

Mostanában újra és újra elém jön ez a kis történet. Talán azért, mert több mindentől is búcsúztam az utóbbi napokban, hetekben az életemben.  A hó okozta elszigeteltségtől, a téli magánytól, az ideig-óráig meglévő boldogságtól, vélt barátságok illúziójától, a tavaszi szünetben megtapasztalt lendülettől, erőtől… Meddig tartanak életünk jó és rossz napjai, örömei és keresztjei? Meddig a miénk a sérülékeny és múlékony emberi szeretet? Meddig jönnek mindezek velünk? Valószínűleg életünk utolsó percéig.  Ilyen változatos, izgalmas életünk előadása, aminek következő jeleneteit csak a Rendező tudja. Tragédia, dráma, vígjáték, tragikomédia… széles a repertoár.  Mi pedig tétován támolyogjuk végig, hol tele reménységgel, hol reménytelenül elveszetten. Elmúlik. Minden elmúlik, ami emberi. És mi semmit nem viszünk magunkkal! Sem a félelmeinket, sem a vágyainkat, sem a boldogságot, sem a könnyeket, sem az értékeinket, sem a nincseinket… Mindent itt hagyunk, mindent, amikor elmúlik az életünk. Amikor ezekre gondolok az esős, és szomorú napokon, akkor egy történet jut az eszembe. A történet, amelyben egy férfi halászni indul. Egész éjszaka kint van a tengeren, küzd a hullámokkal, az üres hálóval, magával, az elemekkel, az élettel… Kijön a partra, már virrad. Kihúzza az üres hálót, amit ugyanúgy rendbe kell tenni, mint amikor teli van. Biztosan dühös és fáradt. Én az lennék.  DE nincs egyedül. Valaki megszólítja ezt a halászt. Látszólag tudatlan, kontár, mert azt kéri, menjen vissza a tengerre. Győzze le a reggeli napfényt, ami már nem alkalmas a halászatra, győzze le a fáradtságát, győzze le a kudarcát, és menjen vissza a tengerre. Ha Péter cowboy lett volna, valószínű, hogy most kellene arra a lóra visszaszállni, ami úgy ledobta, hogy felkelni is alig bír. De Péter halász. Az az ember, aki pedig a visszafordulást kéri tőle Jézus. Számomra Péter következő válasza az, ami a minden elmúlik életérzés elhatalmasodásakor erőt ad: A Te szavadra MÉGIS! Ez a mégis akkor, egy szakadozó, roskadozó hálót jelentett a halak sokaságától. Kedves érettségire, vizsgákra, tavaszra vagy bármi másra készülő Olvasóm! Elmúlik, de mégis! Ezt a „mégis reménységet”  kívánom neked 2013 tavaszán!

Írta: Tóth Orsolya