Say Goodbye

„Ahogyan szinte észrevétlenül fordult nyárba a tavasz, olyan nesztelenül surrant be az erdő fái közé az ősz, és lassan lebegve, kerengve hullani kezdtek a sárgult levelek. Úgy tűnt, mintha fájna válniok a kopaszon maradó ágaktól.”

/Vuk (mesefilm Fekete István regénye alapján)/

…mint maga a búcsúzás. Erről szóltak az utóbbi napok. Istentiszteletek, a virágárusok mindennapjai, a forgalom…, hogy mi már egyszer búcsúztunk. Nemet intettünk, vagy sírva köszöntünk el, fájdalom hasított belénk el nem mondott szavak miatt, vagy csak egy simogatás jelezte: itt a búcsú ideje. Sokat gondolkodtam a búcsún én is az utóbbi napokban. Mennyiszer állít meg bennünket, mint egy kereszteződés, és van, amikor elsőbbséget kell adni a kornak, egy betegségnek, a hirtelenségnek, egy másik személynek, egy lehetőségnek, hogy elhúzzon az orrunk előtt. Mi pedig ott maradunk ebben a kereszteződésben, életünk kereszteződésben, és nézünk az után, ami egyszer a kezünk között volt. Búcsúzni kell. Mert nincs emberi élet búcsú nélkül. Valószínűleg búcsúzott 1517-ben Luther Márton is földi nyugalmától a 95 tétele miatt, búcsúznak a levelek egymástól, mikor el kell válniuk, így búcsúzik egyik ember is a másiktól, ha eljön az ideje.  Búcsú, elmúlás, halál. Nem szeretjük ezeket a fekete szavakat. Azt szeretjük, aminek élet színei vannak, amelyek vidámak, csilingelnek. A temetőket járva megérintett ez a szó. Mennyi mindentől kellett már búcsúznom. Vajon el tudtam-e mindent engedni? Vajon tudok-e tovább indulni, egy-egy elválása után az életemnek? Nem mindig könny. Van amikor siettetnénk, menjen már, „szaladjon belőlem kifelé”, van amikor két kézzel nyúlunk utána, görcsösen szorítjuk, talán sikerül még, ha csak percekre is… És akkor egy pékség mellett vezetett el az utam, ahol már kint hűltek a kenyerek. A kenyér, az Életnek Kenyere. És akkor már tudtam, hogy Isten az én búcsúzásaimat is, a jól és rosszul tett búcsúzásaimat is kezében tartja. És akkor már csak arra gondoltam: Köszönöm!

Írta: Tóth Orsolya