Mérföldkövek

Új Nőcikk megírásához készülődtem. Arra gondoltam, a ballagás elég jó téma lehet. Sokan ülnek ma a padokban az írásbelik felett, számot adva a középiskolai útjukról, az alatta megszerzett tudásról. Nekem is több mint 20 tanítványom, számos ismerősöm, barátom. Eszembe jutott, hogy ez egy valódi mérföldkő az ember életében. Igazán az, mert ez után valami más kezdődik. És nem csak azért, mert szerteágaznak az utak, hanem azért is, mert 18 év után már illik komolyabbnak, felnőttesebbnek, érettebbnek lenni. Tagadhatatlan, az érettségi egy mérföldkő.

Mérföldkő. Egy rideg kődarab, egy jelzés a vándornak. Az esetek többségében a vándor nem is figyel rájuk, csak kérlelhetetlenül, monoton módon végzi a gyaloglás műveletét. Szinte robotszerűen. Az út elején talán még számolja ezeket a jelzéseket, majd észrevétlenül tekintete csak a távolba réved. Igen, a vándor ebbe a gyaloglásba belefeledkezik. Nagyon sokszor, csak a saját útjára figyel. Nem szemlélődik, pedig gyönyörű tájakon vezet át az útja. Néha-néha leülhetne kicsit gyönyörködni a csillagokban, hegyekben, napfelkeltében, szivárványban. És igen, nincs egyedül. Sok-sok vándor veszi körül, akik erőt meríthetnének egymás biztatásából. Hatalmas erő lenne mindenkinek, de a talán vándornak eszébe sem jut ez. Csak a feladatra, a gyaloglás feladatára koncentrál. Csak a feladat van, mint a robot esetében. Elhiszi, hogy ő robot. A robotok nem éreznek fájdalmat, nincs szívük. A vándornak viszont van szíve, akkor is ha a feladat már szinte leállíthatatlan szoftverként fut az ő agyában. A szívre a fájdalom mint elektrosokk, mint egy újraélesztő készülék hat. Vannak mérföldkövek, amik az újraélesztő készülék szerepét akarják betölteni. Senki nem ismeri fel őket messziről, ugyanúgy néznek ki mint a többi kődarab. Messziről fel sem tűnik.Viszont, ha odaérnek hozzájuk, a fájdalom leírhatatlan. Egyszerűen nem tudja a gyaloglást tovább folytatni. Meg kell állnia. Leül a mérföldkő tövébe. Tekintete a messzi távolba réved. Megáll és gondolkozik. Rég elfelejtett esetleg idegen érzések járják át őt. Nem érti, hogy az útépítők hibáztak-e, vagy ez a kegyetlen kődarab a terv szerint került-e ide? Az igazságot keresi. Talán eszébe jut egy kegyetlen szándékosság,hogy az ő útja még nehezebb legyen, hogy ő örök fájdalommal folytassa tovább az útját. Tudja jól, hogy olyan terhet kapott, amivel az út porát nyelni különösen nehéz lesz. Keresi a bűnöst, bűnösöket. Van amikor több vándor útja találkozik ezeknél a fájdalmas mérföldköveknél. Ekkor közösen gondolkoznak, közösen szeretnek. Közösen szemlélik a tájat, nem keresnek bűnöst. Csak megnézik a naplementét együtt. Visszatekintenek a mögöttük álló útra, megosztják terheiket egymással. Egymást bátorítják! Megérzik, hogy szükségük lesz egymásra. Akkor is ha egymást szeretni nagyon sokszor nem könnyű. Irgalmasságot gyakorolnak, vagyis megbocsátanak egymásnak. Tiszta vizet öntenek egymás kulcsába. Tiszta, hűs, üdítő vizet. Szeretetet. És vannak vándorok, akik nem frissítik kulacsuk tartalmát ekkor sem. A víz egyre állottabb lesz és mennyisége is fogy. A mérföldkövek viszont soha nem fogynak el. Az út végtelen hosszú. A globális világ jelenlegi működése tartogat-e mérföldköveket számunka? S ha igen, akkor vajon milyeneket? Gyűjtünk-e elegendő tiszta vizet az oda vezető úton? Figyelünk-e eléggé egymásra az út során?

/www.szeretetparancs.hu/