Böjt van...

Értesítettek, hogy a félelem üdvözletét küldi és tudatja, kiváló egészségnek örvend. Legutóbb, ennek már jó két hete is lehet, Lausanne és Fribourg között láttam, amikor kidobtam a vonatablakon. Miért, ötlött fel bennem hirtelen a kérdés, miért ne szabadulhatnék meg egy ilyen kolonctól? Mivel éppen egyedül voltam a kupéban, kedvezett az alkalom, és az ötletet tett követte. Amennyire tudom, ez nem büntetendő cselekmény. Legalábbis nem láttam olyan táblát az ablak alatt, amelyen az állt volna, hogy „félelmet kidobni tilos”! Elhatározásom feletti örömömben természetesen megfeledkeztem arról, hogy mennyire szívós lények a félelmek. Mindent túlélnek, még minket magunkat is. Az én félelmem például valamikor az anyámé volt. Ő meg valószínűleg a nagynénjétől örökölte, de ebben már nem vagyok egészen biztos. Bárhogy is legyen, mi, emberek, élünk és meghalunk, a félelmek viszont boldogan élik világukat és, ha kell, hát új gazdát keresnek. Nem csoda, hogy egyáltalán nem árt meg nekik, ha valaki kihajítja őket a robogó vonatablakból. Lelkesedésem persze eleve értelmetlennek bizonyult. Amint az várható volt, most kiderült, hogy az egészséges erdei levegő igen jót tett neki, jó színben van és új erőre kapott. Lám, már üdvözletét küldi. Hamarosan kipihenten és felfrissülve tér majd vissza hozzám, a kiválasztottjához. Egyesek azt mondják, hogy manapság a hűség ritkaságszámba megy. Ilyesmit csak az állíthat, aki megfeledkezett, vagy netán meg akart feledkezni kísérőtársáról, a félelemről. Mert még a mai világban is olyan hűséget, mint a félelmünké, senki másnál nem tapasztalunk.

/Kurt Marti nyomán/

Böjt van. Testben, szívben, lélekben, pénztárcában, egészségben, barátságban, szerelemben… böjt van! Olyan sok mindentől jó lenne megszabadulni ebben az időszakban: tárgyaktól, melyek túlkorosak, letöltötték idejüket, használhatatlanná váltak. Csak forgatom őket. Sajnálom. Aztán ott vannak az elhasznált kapcsolatok, melyek mára elvesztették fényüket, de cipelem még mindig őket. Jó lenne csak úgy letenni láthatatlanul, ott felejteni őket valahol, vigye más tovább, ha akarja.  Ugyanakkor van, akit meg szorítanék, láncolnék magamhoz, marasztalnám, de hiába, nem lehet. Barátságok, vagy valami hasonlók, melyek néha mellém csapódnak, segítenek a percet túlélni, és már csak a tudat marad: számíthatok rá újra, ha kell. Vajon tudja-e eléggé, mennyire fontos nekem? Nagytakarítani kellene: szőnyeget rázni ki vele minden élősködőt az életemből, ablakot pucolni, hogy a lelkem tisztábban lássa ezt a világot, az életet, szellőztetni, hogy a böjti szelek valóban átfújjanak helyet teremtve minden újnak: érzésnek, hitnek, embernek… Böjt van. Ideje van. Mégis… félek!

Írta: Tóth Orsolya