Hazám, hazám...

Egy napon azt a nem kötelező feladatot kaptuk hittanórán, hogy egy verset vagy egy novellát vagy egy regényt elemezzünk, amely a hazáról szól. Én akkor még nem tudtam, de most már tudom – hogy ilyet nem sikerült írnom. Hanem helyette olyan fogalmazás született, ami több mű tartalmát veszi alapul – de az egyetlen hazáról szól. Ne mondja senki, hogy könnyű megfogalmazni, hogy mi a haza. Ország, táj, emberek, nemzet, nyelv. Csupa különös fogalom szövevénye. Bánk bán hangját hallom:

„Hazám, hazám, te mindenem, tudom, hogy életem neked köszönhetem. Arany mezők, ezüst folyók, hős vértől ázottak könnytől áradók.”

Életem neked? Ki vagy te Hazám? Ki vagy te életet termő arany mezőkből, ezüst folyókból álló, őseink, hőseink vérétől dúsabb talajú, dúsabb lelkületű, könnyek gyöngyeitől ragyogó hazám? Életem neked – szüleim! Szüleim, akiktől azt a bizonyos gyermekkor kaptam, amilyet senki más sem. A gyermekkort az első léptektől az áldott anyaföldön, az első szavaktól az áldott anyanyelvből, odáig, hogy fölserdüljek, megérjek arra, hogy tudjam – van hazám, ahonnan elindulhatok a világba, van hazám, amire gondolhatok bármelyik kontinensről, van hazám, amely hitet adott Istenben és emberekben, van hazám, ahová hazatérhetek. A megfogalmazhatatlan biztonság, szeretet, kötődés az amiről szólok. Ugyanakkor az, hogy elindulhatunk, nem mindig jelenti azt, hogy bebarangoljuk az egész világot, nyaralunk itt is, ott is. Nem. Van hazánk, amelyért küzdeni kell a hétköznapokban, meg kell vívni az állandó csatákat érte – olykor önmagunkkal is. József Attila így írt Elégia c. költeményében:

„Te kemény lélek, te lágy képzelet! A valóság nehéz nyomait követve önnönmagadra, eredetedre tekints alá itt!”

Önmagát szólítja meg a költő – a kemény, sokat látott és a lágy, ábrándos énjét -, hogy tekintsen alá „itt”, ahol önmaga, eredete sarjad a fűben… Vagy ahogy Radnóti írja:

„Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága”

- Ehhez kapcsolhatjuk Reményik sorait:

”S ha Te sorvadsz el, én is elhalok, / Mint a levél, ha elszárad a fa”

-Erről pedig eszünkbe juthat Babits megfogalmazása az Ezerkilencszáznegyven c. műben:

„Most érzem hogy sorsom a hazámnak sorsa, mint fához a levél, hulltomig kapcsolva, mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.”

- gyönyörű megfogalmazása ez annak, hogy  ha népünk sorsa romba dől, és elvész, elveszünk mi is – kiszáradunk, mint kidőlt fán a falevél. Észre kell vennünk, hogy társai vagyunk egymásnak, hogy a magyar nép ugyanazokból a gyökerekből szívja az életet magába, és ugyanakkor észre kell vennünk azt is, hogy a világ egy hatalmas rengeteg, amelyben megannyi gyönyörű fa ágaskodik az ég felé, és helyet kell adni a másiknak is. Mert ha egy fa kidől, magával ránthat többet is, és sokkal jobban kell vigyáznunk arra, hogy ne mossa ki se egyik, se másik fát a víz, ha az Égből túl sok eső esik… Hisz így sem lehet tudni, mikor csak villámszerűen le az Isteni akarat…

„Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom.”

- fogalmazza meg a költő, hogy milyen különös hely is ez, mennyire fontos – hisz a teremtés helyszínévé választja. „Az egész emberi világ...”- itt készül minden. Itt, ahol minden csupa rom. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges az, hogy azon a földön, ahol készül „a világ” – romok, kosz, elhanyagoltság, szegénység uralkodjon? Érthetetlen! És mégis… mégis ilyen… Ady fogalmazza meg nagyszerűen

A legoktalanabb szerelem c. művében:”Mit tagadjam? - siratom és szeretem / Mit tagadjam? - talán ez az igazi / S ez is oktalan, de legszebb szerelem.”

„Felelj- innen vagy?”- kéri magát számon a lírai én az Elégiában. Így még erőteljesebb, pedig kiáltás, hogy nem felejtheti el: Innen van! Vegye észre! Nem menekülhet! Ez a lélek földje, és ő ennek a földnek a lelke…

„Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide?”

Úgy gondolom, ez a költemény egyik fő kérdése, gondolata. Ki ne érezte volna már, hogy húzza-vonzza az otthon? Ha csak a családra gondolunk – idővel el akarunk menni, újat látni, fölfedezni rejtelmeket, küzdelmekkel szembesülni, de ugyanakkor ezt a köteléket sohasem akarhatjuk, de még ha akarjuk, akkor sem tudjuk elszakítani. És gondoskodunk a családról, ha nehéz helyzetbe kerülnek, ha pedig nem tudunk, együtt szenvedünk velük.

Ady ugyanezt a „húz-vonz” érzést fogalmazta meg a Föl-föl dobott kőben:

„És, jaj, hiába minden ha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék, Százszor is, végül is.”

Végül is – tehát mindig, és végül mindenképpen. Olyan nincs hogy ne itt legyen a vég. Annyian haltak háborúkban a hazájuktól távol, és tűntek el jeltelen sírokban. De talán még ők is hazatértek végül, utolsó gondolatukkal, körberöppent lelkük hazájuk fölött, és csak úgy távozott el.

József Attila „gazdag szenvedésében” benne van Ady magyar szenvedése:

„Magyar tenger ez a tenger, Vésszel, köddel, gyötrelemmel Szeljük árját néhány százan: Jaj, vajon mi lesz velünk? Nincsen itt part, nincsen ember.”

A parttalanság, elveszettség érzése időről-időre jellemzi az ingadozó hajójú magyarságot, amely ringatózik a nagy hullámokon, és még ha meg is próbálnak leszakítani a hajóból, elsüllyeszteni sosem tudják. József Attila Elégiája így zárul:

„Anyjához tér így az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám.”

Akinek megadatik az érzésgyermekkorában, hogy édesanyjához szaladhat sírva, menekülve a bántásból, az tudja, milyen érzés az, mikor feltétlen biztonság borul a fölsebzett lélekre. A szülőföld az egyetlen, ahol igazán önmagunk tudunk lenni – kissé paradox ugyan, hogy a valóságban többnyire nem juthattak méltó helyükre hazájukban tudósok, művészek csak külföldön, ugyanakkor ők is magukkal vitték a hazájukat. Ahogy Thomas Mann írta: „Ahol én vagyok, ott van Németország”- ez kifejezi azt, hogy mindannyian magunkban cipeljük akarva-akaratlan saját nemzetünket, népünket, bármerre is járunk. A költemény zárásában a fölismerés, és annak elfogadása, hogy ez az egyetlen hely önmagunk megváltására – ez a hely, még ha olykor szegényes, romos is, akkor is ez a hazánk…

Rövid esszém zárásaként még kitérnék a határon túli hazára. Aki magyar, annak hazája a Kárpát-medence – míg ott is magyarok élnek. Erdély sorsa különösen jelentős. Az erdélyi magyar irodalomban Dsida, Reményik, Kányádi, mind képviselik a kisebbségi sors ádáz magasztosságát. Reményik Mindhalálig c. versében írja gyönyörűen: „Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital, Sebemre ír és bánatomra dal, Tűzhely, amelyhez térni soh'se késem. Márvány, amelybe álmaimat vésem. Át egen, földön, folyón, tengeren, Rögön, hanton, koporsófedelen: Szeretlek mindhalálig, nemzetem!”

Dsida Jenő megrendítően hatalmas verse a Psalmus Hungaricus, melyben átokkal sújtja magát, ha elfelejtené nemzetét – az önvád („Vagy félezernyi szót megírtam,/ s e szót magyar: / még le nem írtam”) hatalmas kitörése abban az időszakban, amikor az erdélyi magyar irodalomban tiltott szó volt többek közt Erdély és a Székelyföld. A későbbiekben Kányádi fogalmazza meg azt a létérzést, amit az erdélyi magyarság élt meg a XX. század második felében a Fától fáig c. költeményben, valamint a Fekete-piros versben. A Fától fáigban az eltévedt gyermek csengettyűszóra fülel, mert a lovak után ment az erdőbe, de eltévedt. Az erdélyi magyarság is elárvult, és figyeli azt a bizonyos „csengettyűszót”, amely hazavezeti őket… Kányádi így ír:

„Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban fától fáig lopja magát a gyermek Én istenem csak vissza ne csak ne gyalog kellene csak le ne menjen a nap a tisztásról legalább a csengettyűt hallanám”

A Fekete-pirosban pedig így „fekete-piros táncot jár a járda szöglete” és ez a mozgás a titok, az a titok, ami egy nép titka, hogy honnan is való:

„Honnan járják, honnan hozták? Honnan e mozdulat-ország? S milyen titkos adó-vevők fogják, folyton sugározván, az egyazon vér és velő hullámhosszán?”

Írta: Mecser Szilvia, Kossuth Gimnázium  12.o, Miskolc