Igaz(i) húsvét

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szívemnek már a gyász is röpke álom, S az élet: győzelem az elmúláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok, És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot, S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Ha számba veszem a gyermeklelkem ünnepeit, akkor kettőnek tudtam úgy igazán örülni. Az első természetesen a Karácsony volt a maga rengeteg ajándékával, meglepetésével, de a második hely egyértelműen a Húsvété lett. Mint apró emberpalántát nem foglalkoztatott a keresztény kultúrkörben elfoglalt jelentősége, viszont imádtam a vele járó készülődést, sütést, főzést, aztán a hétfői nagy forgatagot. Ma úgy érzem, elveszítettünk valami szépet, értékeset az életünkből azzal, hogy kicsit menekülünk a régi szokások elől. Számomra a Húsvét kettős jelentőséggel bír. Mint keresztény ember átélem a feltámadás csodájának páratlan voltát, de mint gyarló ember ünneplem az újrakezdés, a tavasz beköszöntének hírét is. Gyermekkoromban a hosszú böjt után a húsvéti reggeli igazi élményt, gyönyörűséget okozott, amit az öregek nagy szeretettel készítettek, és igazi ünnepélyes áhítattal költöttek el. Ez a nap a családról, a családi összetartozásról, rokonlátogatásról szólt.  Húsvét hétfője viszont a gyerekek öröme, a másokkal való kapcsolatok ápolásának az ideje volt. Jöttek mentek a vendégek, a férfiak, fiúk számba vették a nőrokonokat, ismerősöket, „megtisztelték” a lányokat, asszonyokat a locsolkodással, ami ugyan egy ősi termékenységi szokás volt, de mindez régtől fogva nem zavarta a keresztény érzületet. A vendégekkel el lehetetett beszélgetni, régi haragot el lehetett felejteni, háztűznézőt lehetett megejteni, és régen nem látott ismerősöket lehetett meglátogatni. Ma, úgy érzem, ez a régi szép szokás elsorvadóban van, a férfiak kínosnak, terhesnek érzik a locsolkodást, mi nők legszívesebben elmenekülnénk előlük, a gyerekek pedig előre számolják a „keresett” pénzt. Az egésznek már semmi köze az ősidőkből eredő szép szokáshoz, ami az újrakezdésről, jókívánságokról, az élet ünnepléséről és igenléséről szólt. Szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy eltűnnek szép szokásaink, mert azt jelenti számomra: nem akarunk együtt ünnepelni, nem akarunk találkozni másokkal, terhesnek érezzük a közösséget, és lemondunk annak összetartó erejéről. Elődeink tudták a titkot, tisztában voltak vele, hogy az ember egymaga nagyon egyedül van és kiszolgáltatott. Nem volt szükségük hivatásos közösségszervezőkre hogy ünnepet, szórakozást, színt vigyenek életükbe, és szilárd erőt kovácsoljanak maguknak. Hittek a közösségben, éltek annak összetartó erejével. Mi elszigetelődünk, magányosak vagyunk, elfelejtettük a „húsvéti nyitott kapukat”. A naptárunk tele van ünnepnapokkal, de mi elfelejtettünk ünnepelni, szabadnapokat tartunk helyette, eltűntek életünkből az örömmel várt piros betűs napok. Jó lenne, ha régi szokásainkkal, hagyományainkkal vagy azok nélkül, de újra megtanulnánk ünnepelni, örömöt, vidámságot varázsolni életünkbe, hiszen rajtunk is múlik, hogy hogyan élünk, teremtünk-e saját magunknak méltó, tartalmas életet. Kívánok minden kedves olvasónak kellemes, vidám, családban és közösségben eltöltött kellemes feltámadás ünnepet, és hozzon mindnyájuknak sok örömöt a ránk köszöntő kikelet.

/íródott egy internetes cikk alapján/