Gekko

Kislány koromban minden nyár után azt éreztem, nagy változások, nagy újrakezdések előtt állok. Mindig hatalmas célkitűzéseim voltak a szorgalmasabb tanulásról, az idétlen osztálytársaim tolerálásáról, baráti kapcsolatok alakításáról, néha még egy-egy fiú is bekacsintott a nyár végi merengéseimbe. Valamit mindig nagyon vártam, nagyon reméltem. Lassan harminc évesen ma sincs másként. Elindulunk felfedezni ezt az Isten teremtette nagyvilágot, amikor kinyitjuk a szemünket, kitisztul a látásunk, majd járni tanulunk, de mégis életünk végéig mindig van valami újra tanulni-, újra felfedezni való. Ez a legcsodálatosabb az egészben. Lehet, hogy nem úgy telt, ahogy vártad, lehet, hogy sokkal jobban telt, mint ahogy vártad a mögötted lévő nyár, vagy akár évek is. Isten azt mondja, tudok még újat mutatni neked, el tudlak varázsolni, le tudlak nyűgözni még mindig, örökké.  Engedd neki, ebben az évben! Engedd neki, hogy elkápráztasson áldásaival, figyelj szavára, engedd neki, hogy utat mutasson, vagy egyszerűen lerántsa a leplet dolgokról. Isten képes rá, sokszor csak Ő képes rá. Adj neki teret!   Gyermekkoromban egy nagy házban laktam, amelyet hatalmas virágoskert, kisebb veteményes és gyümölcsfák vettek körül. Időről időre egy fehér, csaknem áttetsző gyíkocska, egy kis gekkó szabadult be a teraszon át a szobámba, és vadul futkározott a falon a mennyezet alatt. Halálra rémültem, hogy ez a „rettenetes” csúszómászó ravaszul rám veti magát, ha egyetlen rossz mozdulatot teszek. Ezért kerestem egy söprűt, meg egy alkalmas felnőttet, hogy egy csapással véget vessen kínjaimnak. Csalódottan tapasztaltam, hogy szüleim ellenzik a gekkók gyáva kiirtását. – Rovarevők! – magyarázta apu. – Olyan helyesek! Ilyenkor anyu bevetette magát, söprűt ragadott, fürgén elhessentette a kicsiny jószágot, az pedig eliszkolt ugyanazon az ajtón át, amelyiken bejött. Előfordult, hogy anyu eltalálta a farkát. A testrész hirtelen levált, és a törzstől elkülönülve még percekig rángatódzott. – Semmi baj – nyugtatgatott apám. – Nemsokára kinő neki. Ez a kijelentés teljes képtelenségnek hangzott, még ha az állatok anatómiájáról vajmi csekély ismeretekkel rendelkeztem is. Évek óta ismertem a kalauzt, aki mankóval járt, de a csonka lába sohasem nőtt vissza! Vagy ott volt a pattogatott kukoricás az iskola kapujánál, aki a könyökével fogta a pénzt, amíg előkotorta a visszajárót, mert a jobb alkarját amputálták. Egy szó, mint száz, nem akartam elhinni a gekkós mesét. Mígnem egy szép napon... Épp születésnapi zsúrról jöttem haza, kimerülten a sok viháncolástól. A teraszajtón át besütöttek a lenyugvó nap utolsó sugarai. Elhevertem az ágyon, a zsúron kapott édességet és mütyüröket szétterítettem a takarón. Oldalra nyúltam, hogy elvegyek még egy csokit, de hirtelen megfogtam azt a jéghideg, síkos valamit, és azonnal visszazökkentett a valóságba: az a tejfehér kis hüllő egyenesen rám bámult a két fekete pontszemével, és megpróbált átsurranni az ujjaim között. Annyira meglepődtem, hogy sikítozás helyett inkább alaposan szemügyre vettem, és láttam, hogy tényleg kinőtt a farka. Nem volt olyan hegyes, amilyen régen, hanem tömpe végű, ami lassú, megfontolt növekedésre utalt, mint amikor valaki egy vázlat vonalait követi a tuskihúzóval. Azon az emlékezetes délutánon életemben először tűnődtem el azon, hogy az ember, aki az állatvilág minden más lakójával rokonságban fejlődött ki, vajon miért nem képes ugyanígy regenerálódni. Csak később értettem meg, hogy az időnként fékezhetetlen indulatokkal és érzelmekkel felruházott emberállatnak jóval több a vesztenivalója, mint a gekkónak. Más tényezők játszanak szerepet az életében. Rengeteg szívderítő történetet ismerek olyanokról, akik egy csapást követően talpra álltak. Egy barátom legyőzte a rákbetegséget. Egy özvegy a férje halála után visszatért az élethez. Egy negyvenéves férfi, akit elbocsátottak, külföldön diplomát szerzett, és vállalkozást alapított a szülővárosában. Egy barátnőm a válási hercehurca után abbahagyta az ivást, és rendbe hozta az életét. Aki igazán keresi a megoldást, a legkilátástalanabbnak tetsző helyzetben sem csügged. Akár a megmetszett fa, erősebb és dúsabb lombot növeszt. Nem olyanok vagyunk, mint a gekkók, amelyek hátrahagyják egy testrészüket, mert azután úgyis regenerálódnak. Mi jobbak vagyunk, hiszen az akadályok ellenére továbblépünk, és újjáépülésünk közben magunk mögött hagyhatjuk azt, ami elveszett belőlünk.

Írta: Regina Maria Azevedo