FÜGGŐSÉG, VAGY ÖNKÉNTESSÉG?

Írta: Rick Lawrence 

Azt mondtam egyszer a vezető lelkészünknek, hogy néha úgy érzem, a Jézus iránti szeretetem már-már kezd függőségbe átcsapni. Már mint úgy értem, annyira megragadott a lénye, annyira oda vagyok Érte, hogy már el sem tudom képzelni magam Nélküle. A lelkészünk felvonta a szemöldökét, a vállamra tette a kezét és azt mondta: “Nem gondolom, hogy a függőség bármely  formája is jó és elfogadható dolog lenne, bele értve ebbe az Isten felé irányuló függőséget is. A függőség semmiképp sem az, amit Isten nekünk szánt a Vele való kapcsolatban.”

Hááát, valóban igaza lenne ebben a dologban? Helytelen lenne életünk „végjátékát” Jézussal úgy megélni, mint egy annyira közeli, annyira szoros kapcsolatot, amit leginkább csak „függőségként” aposztrofálhatunk? Másképp fogalmazva, vajon a „függőség” lenne a Jézus-központú élet csúcsa?

Gyakran utalok Péter Jézusnak adott válaszára a János ev. 6. részében – mikor, miután a tömeg ott hagyta Őt, megkérdezte a tanítványait, nem akarnak-e ők is elszelelni — tökéletes pillanatképe lehetne a történetüknek, címe: „Tanítványok a hajóban”, ja, csak hogy melyik irányba? Jézus kérdésére, „Ti is el akartok menni?”, Péter egyszerűen és bambán azt válaszolta (68-69. v.) : “Uram, ugyan kihez mehetnénk? Örökélet beszéde van Nálad. Elhittük és megismertük, hogy Te vagy az Isten Szentje.” (angol bibliafordítás alapján). Az én pszichológiai fordításom a Péter válaszát illetően valahogy így hangzik: “Nem vágom egészen ezt az ’egyétek a testem, igyátok a vérem’ dolgot, és Téged se mindig értelek, de oda vagyok Érted, és nem tudnálak elhagyni.”

Péter a Jézus iránti „függőségét” vallotta meg? És ha igen, vajon a Jézus „adja fel Én értem az ő életét” felhívása lényegében egy arra való meghívás lenne, hogy Őt tegyük az életünk függőségévé?

Szakemberek azt mondják, függőségeinknek van egy fajta “életciklusa”. Gary W. Smith, egy narkomán betegekkel foglalkozó szervezet igazgatója így fogalmaz: “A függőség életciklusa egy problémával kezdődik, egy kellemetlenséggel, vagy valamiféle érzelmi, vagy fizikai fájdalommal, amit az illető megtapasztal, átél. Az emberek ezt találhatják nagyon nehéznek, leküzdhetetlennek… A különbség azok között, akik függőkké válnak és azok közt, akik nem, az, hogy az említett traumatikus élmény idején vajon valamiféle jelentős csoportnyomás révén megcsap-e bennünket a drog, vagy alkohol ’előszele’, s így hatása alá kerülünk-e. … A drogok és az alkohol fájdalomcsillapító hatása megoldásnak tűnik az egyén számára a kellemetlenségek, fájdalmak ellen, hisz’ ezek hatása alatt könnyebbséget érezhet a használója a problémához kapcsolódó negatív érzésekkel szemben. Mihelyst a függő személy könnyebbséget tapasztal a drog, vagy az alkohol használatát követően, akaratlanul is értékként rögzíti azt, hisz’ segített, hogy jobban érezze magát… Ezen a ponton már csak idő kérdése, hogy az adott személy mikor válik teljesen függővé és veszíti el a kontroll képességét a droghasználat fölött.”

Ez alapján a definíció alapján azt kell, hogy mondjam, 100%-ig igaza volt a lelkészemnek. A Jézussal való szeretet-kapcsolatunk önkéntes kell, hogy maradjon—valójában, Istennek a Vele való kapcsolatunk megváltására vonatkozó terve annyira tiszteletben tartja az „önkéntesség” méltóságát, hogy saját Fiát áldozta fel inkább, sem mint hogy ránk erőltette volna a megbékélést. Annak a lehetőségnek a választásában,  hogy megmaradjunk Jézusban, sokszor annak ellenére, hogy megérdemelnénk ezt a Vele való életünk alapján, látnunk kell, hogy a lehető legnagyobb ajándékot kaptuk meg, amit csak lehet—annak a lehetőségét, hogy „visszadjunk” Istennek valamit abból, amit Tőle kapunk, azaz a feltételnélküli szeretetünket. A feltételnélküli szeretet valami olyasmi, amit szabadon adunk és nem pedig egy függőség kényszere alatt. Soha sem lehet nagyobb szükségünk arra, amit Jézus tesz, mint Őrá, Magára, és csakis Őrá.

Fordította: Momo