FELTÁMADUNK!

Gyermekkorom temetőjárása legfélelmetesebb epizódja a temetőkapuk felirata. Sok helyen olvastam a szinte fenyegető mondatot, és gyermeki szívemben úrrá lett a rémület. Egyrészt azért, mert a síremlékek mennyisége között is elveszettnek és kicsinek éreztem magam, másrészt a halottak feltámadását úgy képzeltem el, ahogy ma is ábrázolják a filmek, valami hideg és ijesztő valóságnak.

Amikor aztán megismertem Jézust, és hitem erősödött kezdve onnan, hogy Jézus a gyermekek barátja egészen addig, hogy az egész életemet, sőt a halálomat is Rá bízhatom,- a temetők számomra egyfajta időkapuvá váltak. Mindazok, akiket oda kikísérünk részvéttel és együttérzéssel, ők nem megsemmisültek, hanem előre mentek, és mi követni fogjuk őket a minden élők útján.

Vigasztalás és erő árad az Úr Jézus szavaiból, amikor így szól: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él.” Súlyos szavak ezek, de elhihetjük, mert az mondja, aki megjárta a halált, le is győzte azt és él mennybe ment Krisztusként örökkön örökké.

A temetők megszépülnek, a tartós csokrokat felváltja az élő virág. Az élet apró jelei hirdetik a temetőkertben is, hogy nem az elmúlásé az utolsó szó, hanem az életé. Így emlékezzünk mindazokra, akik nem megszűntek létezni, hanem előre mentek az örökkévalóságba.

Imádkozzunk a megszomorodottak vigasztalásáért, és erőért, hogy elhordozhassuk a megpróbáltatás idejét. Ámen.

Kósa Enikő
református lelkipásztor