MI VAGYUNK A BAJNOKOK

A világbajnok küzdelmes úton szerezte meg a végső győzelmet. A trófea annál értékesebb, minél szorosabb küzdelmek árán lehetett elérni. Isten országának ajándéka sem pottyan senki ölébe, azé lesz, aki küzd érte. A mi „világbajnokunk” Jézus, aki legyőzte a végső meccsen, a Golgotán az ellenfelet. Milyen öröm is ebbe a csapatba tartozni. Lelki értelemben, mi világbajnokok vagyunk!

„Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk.”

(Róm15,1)

Hát, kellenek a Neymarok, sőt mint kiderült nélkülözhetetlenek. Lehetne sorolni vezéregyéniségeket más közösségekből is. Amikor kiesik a csapat éléről a vezető, aki legyen karizmatikus személyiség, egy mecénás, vagy „csak” jó szervező, kiderül mit ér nélküle a csapat.A közösségből annyit lehet kivenni, amennyit beletettünk. Ezen múlik a csapat élete, ezen múlik a gyülekezetek élete. Ne toljuk rá a Neymarokra az összes felelősséget!

Ott a pályán a bíró, akinek döntései meghatározzák a jelent, és a pálya szélén ott az edző, akinek múltbéli döntései formálják az eseményeket. Vannak szurkolók, rendzavarók, bekiabálók, akik mindent jobban tudnak. Mindeközben kell a játékosnak a legjobb eredményeket hozni. De kik is vagyunk mi ebben a szép és sokszereplős játékban?
 
„Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak tetszését, aki harcosává fogadta.”

(2Tim2,4)

A kispadon ülők fegyelmezettsége, állandó készenléte engem arra emlékeztet, hogy nem kell mindenkinek egyszerre és állandóan a küzdőtérre menni. A buzgóságot olykor nehéz visszafogni, de Istennek tetsző lehet kivárni, amíg Ő szólít, és kér meg fontos feladatra, küldetésre. Akkor viszont menni kell!

„Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez.”

(2Tim2,5)

A piruettek a levegőben, a szándékos akadályozások, a műesések a lassított képen jól látszanak. Meg lehet téveszteni a bírót, de mindig kiderül. Istent nem lehet megtéveszteni, Ő igaz bíró, és van, lesz következménye, ha nem szabályszerűen versenyzünk.

„Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak”

– írja a Prédikátor (Préd3,6) Nagy tanulsága lehet a mostani világbajnokságnak, hogy vannak dolgok, amit el kell tudni engedni. Főleg, ha nem a kedvencünk nyert, vagy nem méltóképpen küzdött. 120 perc van a győzelemre, a tizenegyeseknek egyetlen előnye, hogy lezárja a kimerítő hajszát. A csapatok felkészültsége olyan kiegyenlített – sokszor a körülményeik ellenére, gondoljunk csak Mexikóra és kontrasztként Hollandiára-, hogy többen is megérdemelték volna a győzelmet. Ha vannak győzelmek, amelyek hajszálon múltak, akkor vannak vereségek, amelyek nem szégyenek. Csak megtörténtek.

Meglepő, hogy a végjátékban maradt európaiakra nem volt jellemző a vallásos érzelmek kitörése. Egyrészről jelentheti azt is, hogy bíztak önmagukban, a tudásukban, tehetségükben, másrészről pedig jelzi azt a szomorú valóságot is, hogy csak ebben bíztak. A keresztyén Európa jól rejtőzködött.

Végül, jó volt látni a képernyőn keresztül azt a sok őszintén imádkozó embert. Azokat is, akik a csapatoknak szurkolnak és azokat is, akik a gólörömben fölfelé tekintve tudtak hálát adni. A vallásszabadság ilyen szabad megnyilvánulását ritkán láthatjuk élő egyenes adásban. De kinek az imádsága ér többet, kit hallgat meg az Isten? Az évszázadok nagy csatáiban, ahol szó szerint életre-halálra ment a küzdelem, a szembenálló felek a maguk Istenével vonultak a harctérre. Sokszor ugyanazzal a hitbeli meggyőződéssel, akárcsak most is. Hiszem, hogy Isten akkora szabadságot adott az embernek, hogy az valódi szabadság, amelybe Ő nem avatkozik bele. Hagyja megtörténni a dolgokat, és csak nézi a meccset. A meccseinket.

Kósa Enikő
református lelkipásztor