Találkozások

“Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra.”

 /Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg/

Nagy találkozások ideje volt ez az utóbbi egy-két hét. Barátok, koncert, temetők, ünnep, régi emlékek, reformáció napja, az ősz, ebédszünetek... Találkozások, amelyekre vagy volt esélyem készülni, várni, vagy csak elszaladtak mellettem.

Én pedig gyakran csak álltam, és azon gondolkodtam, hogy is van ez? Hogyan jönnek emberek, helyzetek, illatok, alkalmak, lehetőségek az életünkbe? Hogyan van az, hogy van, amelyiknek díszbe öltöztetem a szívem, mégsem válik ünneppé a pillanat? Van, amikor olyan kötelességszerűen érkezem meg, semmit nem várva, és mégis megérinti a szívem, a lelkem?  Van, amikor szélvészként zúg el mellettem, és csak utána bámulok, milyen jó lett volna, ha még marad egy kicsit, vagy bár sosem jött volna felém sem…

Gondolkodtatok már ezen? Mekkora titkok a találkozások az életünkben! Milyen kevés az, amelyiket úgy igazán meg tudjuk tervezni, rá tudunk készülni? És mégis sikerülhet balul… Aztán, amikor egyáltalán nem készülsz, és mégis életed meghatározó perce lesz!

Újra és újra rácsodálkozom erre. Több éves barátságok, amelyeknek még ma is milyen eleven a fénye, ünnep minden pillanata. Aztán olyanok, akik ugyan csak egy pillanatra voltak velem, de sosem felejthetővé vált a pillanat. Jaj, meg a nagyon elrontott találkozásaim. Azokat borzasztóan tudom szégyellni. Mikor nem töltöttem időt, pedig lett volna rá mód, hogy díszbe öltöztessem a szívem, és mégsem tettem meg. Aztán rádöbbenni, hogy rajtad múlt, hogy nem jól vártad, hogy elment melletted, pedig meg is élhetted volna, úgy igazán. Az valami pocsék érzés! Meg a „miért is?” találkozásaim! Na, azok a bosszantó félék, amikor egyszerűen nem értem, hogy mire is volt jó, minek is volt rá szükség. Talán jó esetben évek múlva megtanulom belőle a saját leckém.

Találkozásaim. Milyen jó lenne, ha csak ünnep lenne! Mennyire nem tudlak benneteket mindig ünnepelni, sokszor elgyászolni, megsiratni sem. Mert az élet minden perce találkozás: magammal, percek töredékével, másokkal, illatokkal, emlékekkel, szeretett és idegen emberekkel. Találkozás az élet maga!

Szóval összességében arra jutottam, hogy nem csak az életemnek, hanem a találkozásaimnak is Ura van! Nincsenek véletlenek! Függetlenül attól, hogy el tudok-e készülni, vagy meg van-e a szertatásom-e már rá. Nincsenek véletlenek!

Írta: Tóth Orsolya