Apám hitte...

Apám hitte az otthon melegét, apám hitte az ünnep örömét, apám hitte az apja örökét, s úgy hiszem, ez így volt szép. Apám hitte az első éjszakát, apám hitte a gyűrű aranyát, apám hitte a szavak igazát, s úgy hiszem, ez így volt szép.

/Zorán/

Sokszor gondolkodom az utóbbi időben azon, honnan jövök, mit hozok, vagy adott esetben cipelek magammal, mint örökség. Amikor valami új kezdődik az életemben, akkor szoktak ezek a számadásszerű kérdések elém sorakozni. Hogyan érkezem meg az egyes mérföldkövekhez, az új lehetőségekbe, kihívásokba, szolgálatba? Mi az én örökségem, mi az én kincsem, amit örökül kaptam? Ami ér annyit, mint amikor a sas repülni tanítja fiókáját, az oroszlán vadászni kicsinyeit? Ami nem csak a túléléshez kell, hanem méltóságot, szilárdságot, állhatatosságot eredményez, amiért az apám lánya vagyok? Amivel Istent lehet hirdetni a mindennapok változásai, külső és belső harcai, vagy örömei között? „Hallgass, fiam, apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását, mert ékes koszorú ez a fejeden és ékszer a nyakadon!” /Péld 1,8-9/ Mi az én koszorúm és mi az én ékszerem? Hinni az otthon melegét, az ünnep örömét, az örökség kincsét, az első éjszakát, a gyűrű aranyát, a szavak igazát… Te hiszed-e még? A hátrahagyott évek után, emlékszel-e még, mit bíztak Rád? Mivel indítottak útnak, milyen üzenettel állítottak a nagybetűs élet küszöbére? Ősz van. A betakarítás ideje a természetben. A magok elérik céljukat, a gyümölcsfák virágai a beteljesedést, a gyümölcsöt. Amit kibontott, elindított a tavasz, amit megérlelt a nyár, az most az ősz keze alatt kamrákba, pincékbe kerül. Az emberi szívnek is megvan az ősze. Megvan a betakarítása a múltban történt eseményeknek, tapasztalatoknak, amelyek szinte észrevétlenül hulltak a szívünk talajába valamilyen magként. Ezeket a magokat növelték, érlelték, formálták az örökségeink, mind az, amit anyánk tanított, mind az, amire apánk intett. Ősz mindig van, betakarítás mindig van. Van, amikor szerényebb, van, hogy bőségesebb az év. Ilyen az emberi élet is. Azt mondta egyszer egy idős lelkipásztor, hogy mindenki mindig aratni akar, mert az a legjobb rész. De ha közben tudom, milyen értékekkel, hittel és reménységgel gondozom mindazokat a dolgokat, embereket, eseményeket, amelyeknek én vagyok gazdája, akkor, lehet igazán szép a tavasz és a nyár is, nem csak a betakarítás ideje. Jövőbe néző bátor szemekkel hiszem hát, hogy amit örökségül kaptam, az nem kacat, ócskaság, kidobás előtt álló, megporosodott, bepókhálósodott, talmi holmi. Hanem olyan érték, amellyel bőséges lehet ma is életemnek aratása, olyan kincs, amelyet sem moly, sem rozsda nem fenyeget. Apám hitte, s hiszem én is, mert hinni akarom, az otthon melegét, az ünnep örömét, az örökség kincsét, az első éjszakát, a gyűrű aranyát, a szavak igazát…

Írta: Tóth Orsolya