Utolsó remény

„De az Úr szolgája ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez, tanításra alkalmas és türelmes, aki szelídséggel neveli az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot,” (24-25.)

Csak nézem a tükörben önmagam, amivé lettem, értve ez alatt minden láthatót és láthatatlant. A lassan érő ősz hajszálakat, azt a pár szarkalábat a szemem sarkában, a vonásokat, amik néhol letörölhetetlenül rögzítették életem egy-egy nehezebb szakaszát. A sebeket, amiket a lelkem pontosan rögzített, majd, aztán amit gyorsan el is felejtett, vagy a fáradtságomat, vagy azt a sok mindent, amibe belefáradtam. Amit tettem vagy velem tettek. Megkérdezem magamtól: - Miért vagy még itt? - Miért csinálod? Hiszen annyira kilátástalan, annyira fájdalmas, annyira nem megy, annyira eleged van! Csak halkan súgom a tükörképemnek a választ, amit ő is nagyon jól ismer, hiszen nap, mint nap ebből él és táplálkozik: - Tudod, még van az-az utolsó remény! Erre kicsit megdöbbent, de aztán megsemmisülve válaszolta: - Igazad van. Az utolsó remény! Az-az utolsó „hátha”… Mintha egy kicsi remény csillanna a szemében, s én érzem, most kell ráerősíteni, talán nem adja fel, ha el hisszük, hogy mindig van egy utolsó „hátha”! – Tudod – folytatom – ez a hátha ez nem rajtunk múlik, hiszen egyedül az Isten képes megadni az ellenszegülőknek, hogy egyszer rácsodálkozzanak majd arra, hogy ki Ő és milyen is valójában. Persze szeretnénk mi ezt siettetni, de jó is lenne, ha már holnap, vagy holnapután megtörténne, de nincsen felette hatalmunk. Ezért kell kitartani, ezért kell türelmesen és szelíden nevelni az ellenszegülőket, hiszen nem neked állnak ellen, hanem a Mindenható Istennek. Nála pedig mindig van remény, mindig van esély, mindig van egy utolsó „hátha”! Nem mondhatnám, hogy örömtelien nézett rám, de fájdalmában is mély megnyugvással mondta: - Na jó, legyen. Maradjunk. Hátha…