Szájalás

„… ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie.” (10.)

Nézem a szádat, ahogyan óvatos mosolyra húzod, ahogyan összeszorítod, amikor fáj valami, amikor megremeg, mert jelzi, ahogyan valami mégis rezdült a szíved legmélyén. Nézem a szádat, felfedezni vélem pirosában a nyári cseresznyét, bíborában a legnemesebb egri vörösborokat, redői között a lassan látszó éveket. Nézem, ahogyan karakteresen szavakat formálsz vele, ahogyan kirajzolódnak rajta a hangok, s megelevenedik az érzés és a gondolat. Rá kell jöjjek arra, hogy nem a szád a hibás, hiszen az csak parancsot teljesít, mondja, amit mondania kell, s így a szád lesz a legszerethetőbb dolog a világon. Hiszen csak azt mondja, amivel csordultig van a szív, csak azt visszhangozza, amivel tele van a fejed, s talán ezért olyan elviselhetetlen ez az egész.  Ha van őrjítő dolog ezen a világon, ha van fájdalom, ami igazán mélyre hat, akkor ezek közül a legrosszabb az, amit a szavainkkal okozunk. Mert a szavak mögött indulatok vannak, az indulat mögött pedig érzések. Ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok, tükrözve mindazt, ami a szívünk legmélyén van. Fájdalmak, örömök, kérések, felajánlások, s mi szavakat formálunk belőlük, aszerint, hogy mi is van mélyen bennünk. Ugyanabból a szájból az áldás és az átok, ugyanabból a szívből a szeretet és a gyűlölet, ugyanabból az életből teljesen egymásnak ellentmondó dolgok. Az Isten rendjében nem kellene ennek így lennie, hiszen Ő ezt nem így találta ki. Azt hiszem, az orvostudomány nem tud olyanról, hogy valakinek így meghasad a szíve, de a szánk elárulja, hogy valójában mi is lakik legbelül. Ha pedig csakugyan áldás és átok, akkor valami nagyon nincsen rendben. Nagyon-nagyon!