Piacelemzés

Thessz 4:13-18

„Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.” (13.)

Szeretek a piacra járni, végig sétálni a sorok között, megkeresni a legszutykosabb idős nénit, akinek a legcsodásabb sárgarépák vannak a birtokában, s öreg ráncos kezével alig tíz perce fejtette ki az utolsó zöldborsót is, amit a répák mellé már csak kedvességből is idead. Én meg kedvességből azt is kifizetem neki, s megyek tovább, hogy megkeressem a legillatosabb paradicsomot és pár fej újfokhagymát, hiszen ma is főzni kell valamit. Szeretek a piacra járni, hiszen közel van, alig ötháznyira, tele érdekes emberrel, illatokkal egészen addig, míg el nem kezdődik az őrület. S akkor, amikor az őrület elkezdődik, hirtelen az illatok szagokká válnak, a mosolyok szájhúzássá, s az érdekes és kedves emberek ideges és zaklatott tömeggé züllenek le. Ilyenkor, mivel csak öt házra lakunk, legszívesebben elmenekülnék, mert nem bírom, hogy az illatos és kedves piacom lezüllik, hogy a kapum elé pofátlanul beparkolnak, hogy két nap alatt agyon szemetelnek mindent, mindezt teszik az emlékezés és a kegyelet furcsa életérzésével. Sajnos ez az őrület semmi máshoz nem köthető, mint a halottak napi szörnyűséghez, krizantém, olcsó mécses, műanyag koszorú és még ki tudja mennyi válogatott borzalom. Tisztelet a kivételnek, s a kivételesen emlékezőknek, de ez is olcsó divattá lett, illetve annyira nem is olcsóvá, hiszen sokan megélnek ebből a hóbortból. Bocsánat, ha kemények a szavak, de ez egy olyan téma, amiben keménynek kell lenni, mert nem szeretném, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, meg beérnétek „tudjukle” virággal, meg fél napos „divatemlékezéssel”, mint azok, akiknek nincs reménységük. Azt hiszem, hogy akik tudják, hogy „… az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké…” (Máté 22:32) vagy, hogy „az élő, csak az élő magasztalhat téged” (Ézs 38:19), azok mernek és akarnak méltósággal emlékezni.