Optimizmus

2Pét 1:1-11 „És így dicsőségesen fogtok bemenni a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába.” (11.) Van abban valami furcsa optimizmus, amikor az ember ránéz újszülött gyermekére és már látja benne a miniszterelnököt, az élsportolót vagy éppen a közgazdászt, s aztán egész életét így próbálja egyengetni, hogy az akkor belelátott remények egyszer valóra váljanak. Ez persze lehet tragikus is, akkor, ha ez a belelátás nincs összhangban a gyermek személyiségével, vágyaival s esetleg, a szülő soha el nem ért és be nem teljesült álmait próbálja gyerekében újraélni. Az, hogy ez a fajta belelátás mennyire szükséges vagy nem, azt most nem részletezném, legalábbis a saját gyermekeinknél, de az Isten Fiánál azt hiszem, ez a belelátás kötelező. A karácsony mai megélésnek egyik legnagyobb kérdőjele, pontosan az, hogy abba gyermekbe merünk-e és akarunk-e többet, sokkal többet látni. Kis karácsony, kis pénz, kis ajándék, kicsi Jézus, kicsi fa, kis szeretet, ez éppen elég egy kétnapos ünnephez. Én azért szeretnék ennél optimistább lenni, s a gügyögő csecsemőre nézve az értünk megtett út végét is látni, az aranyos baba mosoly és a szenvedő torz férfiarcot valahogy egy azon életút részeként látni. A karácsonykor született baba a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus, akinek hatalma és ereje végtelen, aki mégis vállalta értünk a végest, azért, hogy egyszer majd az övéinek országot és lehetőséget készítsen. Szóval tessék egy kicsit a dolgok, vagy éppen egy gyermek mögé, ez esetben elé látni. Messze még a vége az ő történetének, de ahhoz, hogy az ünnep ne csak két napos „szeressük egymást gyerekek” átlagos story legyen, ahhoz, hogy a karácsonyi szeretetnek minőségi folytatása legyen, ahhoz kell, hogy ismerjük és elfogadjuk az Ő életének a folytatását is.