Minden stimmel

„… az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög; az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok.” (41.)

Weis elmegy Kohnhoz, aki kölcsönügyletekkel foglakozik. Kölcsönkér ezer forintot azzal, hogy aratás után duplán adja vissza. Addig otthagyja a fejszéjét zálogba. Már búcsúzkodnak, amikor azt mondja Kohn: - Várj csak Weisz! Az jutott az eszembe, hogy aratás után igen nehezen tudod majd előteremteni azt a kétezer forintot. Nem lenne jobb, ha a felét most rögtön megadnád? Úgy könnyebb neked is... Weisz megérti, igazat ad, és visszaadja az ezrest. Hazafelé menet erősen töpreng: - Milyen furcsa ez! Az ezres elment, a fejsze elment, ráadásul tartozom is ezer forinttal, mégis minden stimmel.

Az, hogy mi lesz aratás után, talán egyértelmű mindenkinek. A gabonát levágják, a szemetet kidobják, a konkolyt elégetik, a búzát csűrökbe, aztán cséplés után magtárakba gyűjtik. Eddig minden stimmel. Aztán persze jön a bibliai verzió, hogy a világ a szántóföld, az Emberfia a magvető, a gonoszok a konkoly, míg a mennyek országának fiai a búza. Majdnem minden stimmel, na de ez nem biológia óra, hanem evangélium. Az ördög veti a konkolyt, aztán meg röhög a markába, az angyalok pedig azok, akik learatnak, szelektálnak s majd mindent és mindenkit a helyére raknak. Nem igazán stimmel. Az meg, hogy itt konkrétan emberekről beszélgetünk, vagyis, hogy akár én is lehetek konkoly, akit majd a kemencébe hajigálnak a hozzám hasonlókkal együtt, na, ez nagyon nem stimmel. Készülnünk kell az aratásra, jobban mint gondolnánk, hogy minden stimmeljen, ne csak az Isten oldaláról, hanem a miénkről is!