Házasságtörés

„Némelyek elfordultak ezektől, és üres fecsegésre adták magukat, törvénytanítók akarnak lenni; de nem értik sem azt, amit mondanak, sem azt, amit bizonygatnak.” (6-7.)

„Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelző karókat gátakat.” (Babits Mihály: Jónás imája) Mert történt egyszer hajdanán, hogy tetszett az Istennek kiházasítani szeme fényeként teremtett és szeretett gyermekeit, s furcsa mód mindegyiknek ugyanazt a társat szánta, így kelt egybe az ember és a szó! Érdekes házasság volt ez, hiszen az ember megtanulta az Őt szerető Istentől, hogy a szó az mindig tett is egyben, s a kettő nem állhat ellentétben egymással, annyira nem, hogy az Isten szava képes volt előhozni a létezőt a nem létezőből. Ezért gondolta Isten, hogy a szó méltó társa lehet majd az embernek, s az ember pedig felelős gondozója és megtartója lehet a szavaknak. A játékszabályok ugyanazok voltak, mint minden házasságban: hűség, lojalitás, figyelem, megértés, szeretet és elfogadás. Sajnos nem tartott sokáig a boldogság és a béke, mert az ember, szépen lassan kezdte megcsalni a szót. Először csak nem figyelt rá, elhanyagolta, majd később teljesen hűtlenné lett hozzá, s már csak megszokásból használta néha, vagy ami még rosszabb, arra használta, hogy bántson és sértsen másokat. Aztán persze jöttek olyanok, akik azt mondták magukról, ők majd visszaállítják ennek a frigynek a szentségét és értékét, s újra felfedezik a szót és a szavak értékét, de elfelejtették az alapszabályt: szó és tett csak együtt létezik. Így tettek híján, ők sem tudtak hűségesek lenni a szavakhoz, csak üres fecsegésre adták magukat. Mentségükre azt hozták fel, amit még sokan utánuk, hol prózában, hol versben, de mindannyiszor valótlanul, hogy a szavak kezdték a hűtlenséget. Elfelejtették a szó az emberhez mindig hű marad, ezt a házasságot, csak az ember tudja megtörni.