A napfény íze

„… de amikor a nap felkelt, megperzselődtek, és mivel nem volt gyökerük, kiszáradtak.” (6.)

Teljes sötétség, nyomasztó éjszaka, már alig várod, hogy vége legyen ennek az egésznek és végre jöjjön a nappal, a másnap, a pirkadat, ami egyben jelenti az új reményt és az új esélyt is. Van ebben valami kedves naivitás, valami gyermeki báj, azt hinni, hogy az, ami ma rossz volt, az majd holnap jobb lehet. Az igaz, hogy minden nap akár egy új esély is lehetne, de azt hiszem, nem a napok hoznak változást, hanem az ember, akinek nem kellene megvárnia mindig a másnapot. Ami megy holnap, az talán menne ma is. A sötétség nem mindig rossz, s az abból való ébredés nem mindig jó, helyesebben a napfény nem mindig a várt hatással érkezik. Hiszen a világosban minden kiderül, de a napfény perzselő erejéből nemcsak élet fakadhat, hanem van, akinek, és aminek a pusztulást hozza el. Akiknek nincsenek gyökereik, azok nem tudnak erősen és szilárdan állni, azoknak nincsen kapaszkodója a táplálékot és életet adó talajba. A rájuk teljes erővel áradó fény nem életet, hanem halált hoz, hiszen perzsel és szárít, éget és fonnyaszt. Így van ez akkor, amikor valaki úgy akar a fényre és a világosságra jutni, hogy lelkesedésén túl semmi nem köti a biztonságot adó talajba. Szimbólumokon túl, én ma ezt így fordítom le: Nem elég várni a fényre, nem elég várni, hogy majd megfürödhetünk az Isten mindent beragyogó világosságában, mindezt tétlenül és naivan reménykedve. Hiszem, mindent el kell, hogy kövessünk azért, hogy Benne meggyökerezzünk, és igazi mélységre találjunk. Az Istennel való felszínes kapcsolatból, akkor, amikor majd felragyog csodálatos dicsősége, sok furcsaság fog – szó szerint – kisülni.