A kudarc igazi arca

Írta: Rick Lawrence

Azt mondják, a kudarc a legjobb tanító.

És ez csak egy azon sok ezer megnyilvánulás közül, amely tömören és velősen magasztalja azt a helyzetet, mikor rekord mennyiségű termésként takarja be a kudarc trágyája a legjobb szándékunkat, igyekezetünket…

Na, lássunk néhány ilyen magvas megjegyzést:

“Nem vallottam kudarcot, csak egyszerűen találtam 10.000 olyan módszert, ami nem működik.” ― Thomas Edison

“A kudarc az a fűszer, ami megadja a siker ízét.” — Truman Copote

“A siker az a kudarcról kudarcra való botladozás, amely során nem veszítesz a lelkesedésedből.” — Winston Churchill

“A kudarc nehéz, de ha meg sem próbálsz sikerre jutni, az még annál is rosszabb.” — Theodore Roosevelt

Hááát, hadd mondjak egyet én is a lista kedvéért: vannak olyan kudarcok, melyek olyanok, mint egy mobil wc „lényege”. 

Már mint úgy értem, vannak azok a fajta kudarcok, melyek ragadós, soha le nem vakarható, bűzlő „anyaggal” takarnak be minket.

Néhány hete a szokásos, évi gyülekezeti családi tábort igyekeztem levezényelni. Mint előadónak az volt a feladatom, hogy összehozzak három olyan találkozót, amely megragadja, leköti, inspirálja a különböző korosztályok lehetetlen módon széles skálájának minden egyes tagját — csecsemőktől nagyszülőkig. Kockáztattam, meglepő élményeket, interakciókban gazdag, kreatív környezetet próbáltam létre hozni, mely igazi tapasztalati tanuláshoz vezet. Persze, soha nem tudhatjuk, mi jön be majd az embereknek és mi nem…

Hát, az első két este igazán rendben lement — szombaton késő este azonban a 15 éves lányom rám nézett, s könnyes szemmel csak ennyit mondott: „El sem tudom hinni, hogy te vagy az apám.” Vasárnap reggel katasztrófa közeli állapot állt elő, s ugyanaz a lányom a folyosón kifelé menet megállított és azt mondta: “Apa, hogy tudtad ennyire elbénázni?” Hát, emberek, ha a siker suttogva beszél, akkor a kudarc megafonba ordít, az már biztos.

 A kudarc olyan, mint egy bulgár szabadfogású bírkózó — körözhetsz körülötte a szőnyegen, de előbb, vagy utóbb úgy is odaken…

Jogosan félünk a kudarctól, ugyanúgy, mint bármely más élet-halál kérdéstől. Azért nézünk horror filmeket, mert előhozzák a rémálmainkat a rejtekhelyükről és megengedik, hogy egy kis időre uraljuk őket. Úgy próbáljuk megszelídíteni azokat a dolgokat, amiktől leginkább félünk, hogy beoltjuk velük magunkat egy kicsit. És megpróbálunk visszakarmolni a kudarc felé azzal, hogy azt mondjuk magunknak, ez a siker szükséges előfeltétele, át kell ölelnünk, el kell fogadnunk mielőtt keresztül jutunk rajta.

Az az igazság, hogy mind addig szépítjük a helyzetet, a kudarcot, míg csak valami gyönyörű és felszabadító dolog következik gyorsan utána. De mit kezdünk az ismétlődő kudarcokkal, amik reszketve ott hagynak bennünket az esőben sötét éjszaka, miközben mi a „siker buszra” várunk, ami soha nem jön el?

Néhány évvel ezelőtt Brian Berry a mi “Családi témák” rovatvezetőnk írt egy cikket a GROUP magazin hasábjain, s ezzel egy igazán klassz ízelítőt adott nagyszerű könyve, a Criticism Bites (A kritika harap) lényegéből. A cikk bevezetőjében tökéletesen megragadja az ifi munkánkban ott rejlő kudarcaink lényegét, „felhajtó erejét”:

Bűzlesz.
A nyári táborod túl drága.
A missziós utadat sokkal olcsóbban is ki lehetne hozni, ha nem Afrikába, hanem Közép-Amerikába mennél.
A kis csoportos bibliatanulmányozó csoportod nem elég mélyreható.
Az üzenet, amit tovább adsz, nem inspirálja a tiniket.
Az ifi munkád tele van klisékkel és pont emiatt nem csatlakoznak bizonyos srácok.
Túl elfoglalt vagy, így sokan nem gondolják, hogy elérhető lennél számukra.
A költségvetésed és az asztalod is egy nagy kuszaság.
Nem tudsz változtatni a gyülekezet berögzült szokásain, mert a te jól bevált módszered sem elég jó.
Az Istentől távol levő tinik iránti törődésedből létre hozott szolgálat nem biztonságos azok számára, akik már meghozták azt a bizonyos döntést.
A szolgálatod csupán néhány elkötelezett tini igényeihez igazodik, de a körülöttük lévő összes többiéhez nem.
Bűzlesz.

Felfedeztem, mikor hagyod, hogy a szemed hozzá szokjon a mobil wc sötétségéhez, észre veszed, hogy egy Fickó támasztja lent a falat úgy, mintha épp rád várna. “Hali,” mondja, “hát, itt vagy?” Akkor te rá sandítasz és azt kérded, “Te, meg ki vagy?” Látod a keze halvány körvonalát a homályban, ahogy feléd nyújtja egy kézfogásra, “A nevem Jézus. Itt lakom.” A szemed kikerekedik a sokktól, “Te itt laksz?” A válasz, “Aha. Rád vártam. Most, hogy itt vagy, belekezdhetnénk abba a hosszú és őszinte beszélgetésbe, amire egész eddigi életed alatt vártam. Van időd?”

“Igen, hát persze, hogy van!”

Az ismétlődő kudarcaink alkotják azt a lefelé menő mozgólépcsőt, ami Jézus előszobájába visz, ami mindig is ott volt az élet mobil wc-jében. Ragadd meg a kezét, mikor látod, hogy feléd nyújtja, és mondj el Neki mindent…

Fordította: Momo