„Hitehagyottak nemzedéke”

Mit tehetünk?

Írta: Kurt Johnston

Sok fiatal elkóborol a hittől és/vagy az egyháztól a középiskola befejezése után, és még az ifi csoporttól is elszakad.

Mit tehetünk?

Semmit sem tehetünk és mégis sokat. Abban a vonatkozásban valóban nem tehetünk semmit, hogy ez a valóság - igen, vannak, akik közel kerültek Jézushoz, aztán elkóborolnak, megtagadják és elhagyják Őt. Jézus legközelebbi barátai közt is voltak, akik elfordultak Tőle akár csak pillanatnyilag, mint Péter, vagy örökre, mint Júdás. Szóval, azt hiszem, jó, ha észben tartjuk, hogy semmi, amit teszünk, nem oldhatja meg tökéletesen azt a helyzetet, amit az ember elkóborlásra való hajlama generál. ÉS!!! mégis van nagyon sok dolog, amit mi, ifjúsági misszióban munkálkodók megtehetünk annak érdekében, hogy a szárnyaink alól kikerülő fiatalok ne hagyják el az egyházat. Néhány ötlet ehhez…:

Kevesebbet Istenről – Többet Jézusról:  Nagyon kevés valóban ateista tinédzser van. A legtöbbjüknek tetszik az ötlet, hogy „isten” létezik, azt mondják, szeretik „istent” és hiszik, hogy ha hiszel „istenben”, jó dolgokat teszel, jól bánsz az emberekkel és erkölcsösen élsz, akkor a mennybe jutsz (igen, a legtöbb tini hisz a mennyben). Christian Smith szociológusnak van egy jó kifejezése erre a fajta veszélyes hit-formára. Moralista Terapisztikus Deizmusnak nevezte el ezt a rendszert. Sajnos nagyon sok ifi csoport akaratlanul is erősíti ezt. Hiszem, hogy a válasz egyszerű: kevesebbet kell beszélnünk Istenről és többet Jézusról. A legtöbb tininek nincs igazán működőképes, „életképes”, használható értelmezése Jézus Krisztus megváltó evangéliumáról. Nem hiszik, hogy Ő AZ út, AZ igazság és AZ élet. Nem értik, nem fogják, mit jelent valósággal Jézus követőjének lenni.

Kevesebb „elkülönülés” – Több integrálás:  Nem vagyok annak a támogatója, hogy az integráló szolgálat érdekében kevesebb ifjúsági missziót végezzünk…, de valahol mégis. Ha azt nézzük, hogy a fiatalok „hitehagyásának” egyik vezető faktora az, hogy a gyülekezetük többi részével szinte semmi kapcsolatuk nincs, akkor azt mondom, igenis jó, ha időnként inkább az integrálásra összpontosítunk az ifis alkalmak helyett! Keresd a lehetőségét a közös programoknak! Én kipróbáltam néhány dolgot a gyülinkben és bevált.

- Közös Dicsőítő hétvégék: Egyszer egy hónapban elhagyjuk az ifis alkalmakat, így a fiatalok együtt dicsőíthetik az Urat a gyülekezet többi részével.

- Kiterjesztett szolgálatilehetőségek: Küldtem egy e-mail.t a gyülekezetünk különböző felnőtt szolgálati területeinek, megengednék-e, hogy a fiatalok beszálljanak hozzájuk segítségként. Legtöbbjük el volt ragadtatva az ötlettől. Így ahelyett, hogy csupán csak a maguk körében, vagy legfeljebb a kisebb gyerekek közt szolgálnának, most már a gyülekezet mindenféle szolgálati csoportjában ott vannak a fiatalok.

- 18 feletti fiatalok dicsőítő alkalmai TÖRÖLVE: Nincsenek többé heti dicsőítő alkalmak főiskolások, egyetemisták számára. Ehelyett azt „ajánlottuk” nekik, járjanak el egy felnőtteknek tartott dicsőítésre. A korábbi alkalmaikat egy hetenkénti centralizált kiscsoportos összejövetellel helyettesítjük. .

Kevesebb válasz – Több kérdés:  Az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk az az, hogy az élet kérdéseire előre csomagolt, egyszerű megoldásokat mutatunk. Egyszerű válaszokat adunk a nagy kérdésekre ahelyett, hogy létre hoznánk a „kérdezés kultúráját”. Játszd el az ördög ügyvédjét, kérdőjelezd meg a fiatalok feltevéseit, ne fogadd el az olcsó „egyházias” válaszokat, örülj a nehéz kérdéseknek, amiket feltesznek neked! Alakíts ki olyan légkört, ahol lehet kíváncsinak lenni, firtatni, boncolgatni, és ahol az olcsó válaszokat kétkedve fogadják!

Kevesebb kényelem – Több válság:  Az egyik oka annak, hogy szeretünk kész válaszokkal előállni  a tiniknek az az, hogy félünk, nehogy megkérdőjeleződjön bármi is a fiatalokban a hit terén. Féltjük őket az esetleges krízistől. Így aztán mi, felnőttek, lelkészek, szülők, presbiterek, tanárok… rengeteg energiát fektetünk abba, hogy lelki lepkebábokat készítsünk a fiatalok számára, ahol kényelemben, biztonságban elhimbálózhatnak. De a rideg tény az, hogy előbb, vagy utóbb úgy is szembe találkoznak a sarkon leselkedő hitbeli válsággal ilyen, vagy olyan formában. Akkor meg szerintem jobb, ha tudnak róla, hogy ez normális, elő fordul, van ilyen. Mikor válság áll be, azt szeretnéd, ha éreznék, ez az a közeg, ahol bátran elmondhatják, ahol küszködhetnek, hisz egy támogató hívő közeg veszi őket körül; szeretnéd, ha éreznék, nem kevesebb, nem kisebb, vagy értéktelenebb keresztyének csak azért, amit átélnek. Mi lenne, ha egyszerűen csak átkereteznéd, másképp közelítenéd meg számukra a kétségeket, a válságot és a küszködésüket?  Mi lenne, ha ezekről a dolgokról nem úgy beszélnél, mint a lankadó hit, vagy gyenge akarat jeleiről,  hanem, mint a Jézus követésének vágyáról, az érettség, a növekedés, a hit mélyülésének jeleiről? Valószínűleg több ember ragaszkodna az egyházhoz, ha az egy olyan hely lenne számukra, ahol biztonságban mehetnek keresztül az életük, hitük válságain. Legalább is szerintem… Te mit gondolsz?

„Hitehagyások”… Nem tehetünk semmit sem, és mégis rengeteget.

Fordította: Momo