Örömmel

"Megérteni egymást örömben, szenvedésben,
segíteni ha csak egy szóval, egy gondolattal is,
nagyobb művészet, mint végig barangolni a világot,
gazdagnak lenni és szórni a pénzt.
Mert lelkeink kincse talán a legnagyobb ajándék
és legszebb öröm, amit egymásnak adhatunk,
s amiért nem tudjuk elégszer mondani, hogy...KÖSZÖNÖM."

/ismeretlen/

Nőnap után, nézegetve virágaim és a sok kedves ajándékot, visszaidézve a köszöntéseket, amit kaptam, azon gondolkodom, mit is jelentenek a számomra? Mit jelentenek a rohanó világban a megállások? Mint busznak a megállók, szükségesek csupán, mert mindig van egy-egy fel- vagy leszálló? Vagy a szükségnél, a szükségesnél talán többről is beszélnek és vallanak? És ha csak a szükség van benne, akkor kié is igazán? Nekünk nőknek kell, hogy ünnepeljenek bennünket? Vagy a férfiaknak is, hogy egy évben legalább egyszer betévedjenek egy virágboltba is?

Félretéve minden iróniát, igazán elgondolkodom a nőnapon. Az élet tiszteletén, a másik ember tiszteletén. Az ünnepeinken, amikor rövidebb vagy hosszabb időre, de megérkezünk egymáshoz, és örömöt adnunk egymásnak. Igen, örömöt. Én legalábbis így fogalmaztam meg a bennem lévő érzést: a számontartásnak, a meglátogatásnak, a megkeresésnek, a megajándékozottságnak, a rám figyelésnek öröme van bennem.

Sokszor féltem megfogalmazni ezt, hogy mennyire szükségem van rá naponként. Sokszor hittem azt, hogy milyen önző is vagyok, van, akinek kenyere sincsen, én meg arra vágyom, hogy ajtót nyisson rám valaki, és elmondja: fontos vagyok neki. De aztán eszembe jutott, az Ige szava: nem csak kenyérrel él az ember!

Valóban nem. Él az elismerés örömével, a szeretettel, amit kap, hogy aztán adni is tudjon, él a segítés kegyelmével, él a szenvedés együtt hordozásával, él a bátorítással, az el- és befogadással… Kellenek ezek nekünk. Hogy ránk nyissák az ajtót, hogy kinyissák a szívünk ajtaját, és néha meglepjenek ott bennünket!

Köszönöm boldog örömmel Istennek, mindazokat az életemben, akik lelkeik kincseit hozták nekem a virágokban! Én is örülök, hogy vagytok nekem! :)

Írta: Tóth Orsolya