Ének a búzamezőkről

„Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok be csűrömbe.” (30.)

Sokat és sokszor rágódom azon, ahogyan ez a világ működik, vagy ahogyan működtetjük, vagy ahogyan az Isten engedi, hogy működjön. Tudom én, hogy nincsen feltétlenül összefüggés e között a dolgok között, de mégis, valahol a lelkem mélyén mindig összekötöm ezeket. Tudod, ez az a klasszikus kérdés, látva egy tragédiát, hogy: Miért engedi az Isten? Vagy a panasz, amikor szembesülsz azzal, hogyan lehet sikeres és boldog valaki jobban, mint te, miközben Istenhez semmi, de semmi köze nincsen. Egyszer valamelyik gyerekem akadt ki, és perelt velem, amikor megcsípte egy szúnyog, ami nagyon fájó és feldagadt nyomokat hagyott maga után, hogy „Isten minek is teremtett ilyen szörnyűségeket, amik csakis fájdalmat képesek okozni, meg betegségeket képesek terjeszteni!”. Azt hiszem, vagy inkább csak sejtem, hogy minden élősködő, minden parazita, minden fájó és gonosz dolog azért van jelen ezen a világon, hogy próbára tegyen minket. Nem olcsó vigasz, de kell, hogy legyen célja ennek a világnak, s benne mindennek, ami létezik és történik, még akkor is, ha néha tényleg képtelenek vagyunk befogadni mindazt a fájdalmat, amivel ez jár. A konkoly veszélyes, nem hajt hasznot, mérgező, de egészen addig nő együtt a búzával, amíg el nem jön az aratás. Akkor aztán learatják mindkettőt, kévébe kötik mindkettőt, de külön-külön, gondosan ügyelve arra, hogy akkor már ne keveredjen. Ha más reményünk nincsen csak ennyi, hogy a konkoly és a búza a döntő pillanatban szétválasztásra kerül, már ez is elég ahhoz, hogy tűrjük és álljuk a konkoly jelenlétét, bízva abban, hogy aki tud és akar különbséget tenni és hatalma is van rá, a maga idejében meg is cselekszi azt.